Élményekben gazdag március

 

A hónap első napját mindjárt egy felejthetetlen moziélménnyel nyitottuk: a Dűne második része minden várakozásomat felülmúlta. Nem győzöm kivárni a folytatást, és megadta a végső lökést ahhoz, hogy végre elkezdjem olvasni a könyveket is. A filmről itt áradoztam, az első könyvről pedig itt írtam néhány sort.

Februárban sort kerítettem az Üvöltő szelekre, márciusban pedig a Jane Eyre regénnyel folytattam a klasszikusok olvasását. Az írónő teljesen elvarázsolt ezzel a bájos történettel, Jane jellemében néhol pedig egy kicsit magamra ismertem.

 Az elmúlt hetekben az írással is remekül haladtam. Lassan kialakítok egy újfajta rutint, igyekszem minden nap foglalkozni a regénnyel (ezt néha úgy érem el, hogy meghatározok egy bizonyos szószámot, ám ez nem mindig válik be, mert ilyenkor vagy többet, vagy kevesebbet írok, de sosem annyit, mint terveztem). Ezért inkább csak azt tartom szem előtt, hogy minden nap haladjak valamennyit, még ha ez egyetlen bekezdést is jelent. Jelenleg két nagy fejezettel vagyok készen, 46 ezer szónál járok, és kezdenek letisztulni a szereplők jellemfejlődésének csomópontjai. Egyelőre igyekszem úgy megalapozni a történetet, ahogyan a fejemben él, a cselekményre koncentrálni, és habár már végeztem, és folyamatosan végzek kutatómunkát, akkor fogok majd igazán mélyen belemerülni bizonyos témákba, amikor az aktuális részekhez érek. Ez segít egy dologra összpontosítanom, eltávolítani magam a másik félbehagyott regényemtől, amely továbbra is ott motoszkál bennem, és miatta könnyen megoszlik a figyelmem (nem tudom, mások hogyan csinálják, de én ezért nem szeretek párhuzamosan dolgozni több sztorin).

 Egy másik regényemmel jelentkeztem a Mastercard-Alkotótárs ösztöndíj programára (idén már másodszor). Ennek a történetnek 2016 táján egyszer már megírtam az alapját, de teljesen tiszta lappal szeretném indítani, más főszereplővel, más küzdelmekkel felújítani, mert ennyi év távlatából is rengeteg lehetőséget érzek ebben a sztoriban, csak már mást jelent nekem, mint amit akkor jelentett. (A pályázat eredményhirdetése május 24-én lesz, addig lehet izgulni.) Ha nem jönne össze – mert simán lehet, hogy megint így lesz –, jövőre újra megpróbálom. Meg utána, meg utána is. Közben pedig természetesen több helyen is szerencsét próbálok, egészen addig, amíg nem találok egy kiadót, aki hajlandó felkarolni. Ha íróként el szeretnék érni valamit, nincs más módja, csak ez. Újabb elutasítás? Tovább kell próbálkozni. Aki igazán akarja, tovább fog próbálkozni. A tehetségnek, ami kitartással, folyamatos munkával és fejlődésre nyitott alázatossággal párosul, annak előbb vagy utóbb meg lesz az eredménye. Meg kell lennie. (Nem csak magamról beszélek, hanem általánosságban is. Bármilyen művészi ágban próbáljon is elhelyezkedni az ember, a tehetség sajnos mit sem ér, ha nincs mellette szilárd eltökéltség.)

 Szeretek listákat vezetni, hiszen néha annyi történet kavarog a fejemben, hogy nekem is nehéz mindent számon tartani. Aminek már megvan az első vagy éppen a végleges kézirata:

 1.) A kőszegi regény (Elhallagtott dalaink), amely tényleg csak kiadásra vár.

2.) Két novella, amelyet tavaly november-decemberben írtam, és ismét a Gabo pályázatára szánom őket (Gyönyörű maradványok, Partra vetett város). Ez előbbit eredetileg regénynek szántam, de inkább feláldoztam az ötletet egy ütős novellának. (Hasonlóan elvont, mint a tavalyi SFF antológiában megjelent Anyánk szíve című novellám, itt azonban a történelmet kevertem a fantasztikummal.)

3.) A 2018-ban írt belgás, 2. világháborús regényem (Belgiumban mindig szeptember van), amelynél nem fogok fukarkodni egy tizenkettedik átírással sem – de csakis azután, hogy újra megjártam Antwerpent, és magamba szívtam a város hangulatát.

4.) Egy lélektani, búvárokról szóló regény (Köztes állapot), amelynek munkatervét és beleolvasóját leadtam a Mastercard pályázatra.

5.) Ezen kívül van egy jó hosszú sci-fi regényem, amit még 2021-ben írtam (ennek egyelőre nincsen végleges címe), és egy múzeumi lopás körül forog a történet a föld utolsó lakható városában. (Ez az első kézirat állapotában van, amivel még rengeteg munka lesz.)

6.) Valamin van egy befejezett dark fantasy/sci-fi sztorim 2022-ből (Álmot látott a király), amelynél a gyerekkori rémálmaimat vettem alapul. (Ennek is csak az első kézirata van kész.)

 És amilyen történetek még folyamatban/tervben vannak:

1.) Az ’56-os forradalomról szóló regény, amelynek már megvan a cselekménye, de ténylegesen nem kezdtem el írni. (A címén még gondolkozom.)

2.) Egy 2. világháborús regény, amin jelenleg dolgozom. (Ami belőlünk maradt)

3.) Emellett párhuzamosan ötletelek hozzá egy apokaliptikus regényhez, amelyről már meséltem kicsit az előző blogbejegyzésekben. (Napjaink végezetéig)

4.) Illetve valahol körvonalazódik bennem egy újabb sci-fi történet, amelynek még munkacíme sincs, de az alapötlet, a főbb karakterek és csavarokkal együtt már megvannak.

 Ahogy a listából is látszik, tele vagyok tervekkel, rengeteg történet van készülőben, és a megírtakkal is még bőven foglalkozni kell, hiszen egytől egyig szeretném eljuttatni őket a kiadásig. Élvezem írással töltött megszámlálhatatlan mennyiségű időt, és azon vagyok, hogy a legtöbbet hozzam ki a történetekből, és az olvasóknak a legjobb élményt nyújthassam.

Az íráson kívül a rajzolásban, festésben is tevékeny voltam. Hosszú hónapok után elővettem a rajzpadot, a vázlatfüzeteket, és több alkalommal is országszerte utaztam egy-egy megrendelésért. Például két napot kaptunk arra, hogy kifessük a Dürer kert egyik emeleti tánctermét (estefelé csak úgy remegtek a falak a földszintről felhallatszó koncertek miatt). Mindig élvezem az ilyen munkát (bár most a tizenhat öltésemmel annyira nem volt buli), először jó erős ragasztót vittünk fel a teljes falfelületre, aztán jött a glettelés, végül maga a festés. Egyébként nagyon hangulatos helynek tartom a Dürer kert parkját, tetszenek a fákra lógatott színes lámpák, valamint sokat dob rajta a Duna-part közelsége, ahol bármikor el lehet fogyasztani egy jó kis ebédet, közben pedig figyelni a horgászokat vagy éppen a kajakosokat.

 Filmek, amiket márciusban néztem és jó szívvel tudok ajánlani:

– Dűne 2 (2024) – Ha tehetitek, moziban nézzétek, úgy még nagyobb élményt nyújt!

– A szavak titkos élete (2005) – Újranézés volt, de továbbra is megrázóan szép történetnek tartom. Különösen akkor megrendítő, ha úgy ültök le megnézni, hogy semmit sem tudtok a sztoriról.

– Yentl (1983) – Nagyszerű film, remek dalokkal, sok kellemetlen helyzettel, ami egyre lehetetlenebb helyzetekbe kényszeríti a szereplőket. Emberi, megható történet, amelyet érdemes megnézni.

Ami a sorozatokat illeti, újranéztem az Angolokat (2022) Emily Blunt főszereplésével, aztán próbát tettem a Sherlock sorozattal (2010-2017), és hamarosan azon kaptam magam, hogy a rabjává váltam. A BBC bemutatja a legendás brit nyomozópáros kalandjainak modern változatát, amit hihetetlenül intelligens rejtély megoldásokkal, és sírva nevetős jelenetekkel tűzdeltek tele. Sherlock egy rendkívül éleseszű, zseniális nyomozó, másrészt viszont egy totális szociopata, aki rettentően manipultív, és nagyon hamar elunja magát, ezért sürgősen találnia kell valamilyen megoldatlan ügyet. Hozzá képest szegény Dr. Watson egy végtelenül jámbor lélek, és elég sokat szenved mellette a 4 évad során, mert Sherlock imádja szivatni őt. (Benedict Cumberbatch és Martin Freeman talán élete legjobb alakítását nyújtja). Egyszóval haláli sorozat. Nálam bekerült a kedvencek közé. Tömény humor, fergeteges párbeszédek, váratlan fordulatok, és kiváló színészek. Nem fogjátok megbánni, ha belekezdtek!

 

A továbbiakban bővebben mesélek a Detroit: Become Human játékról, amit már előzetes beharangoztam az Instagramon, mert számomra ez volt a március egyik csúcspontja. Habár nem tartom magam gamernek, a videojátékok nehezebben tudnak lekötni, mint a filmek, olykor mégis akad egy-egy darab, aminek nem tudok ellenállni: márpedig ez az androidokkal teli világ határozottan ilyen volt.

 Belegondoltam, hány ember munkájának eredménye egy ilyen összetett játék: a látványtervek, a szerteágazó cselekmény kitalálása stb. Eleve már a jövőben játszódó történet nagy teret biztosított az alkotók fantáziájának kibontakozására, amelyet szerintem maximálisan ki is használtak. A Detroit-ról előzőleg már hallottam ezt-azt, sokan dicsérték, és sejtettem, hogy jó lesz, de azt nem, hogy ennyire magába szippant majd. Teljesen elér azoktól a játékoktól, amelyeket eddig kipróbáltam, ugyanis egy olyan interakciós élményre hív, ahol a karakterek térbeli mozgatása mellett folyamatosan döntéseket kell hozni, amelyekkel egyedivé alakítható a történet. 

Adott három android szereplő, akinek a sorsa a mi kezünkben van, és tetszés szerint formálhatjuk azt:

1.) Connor az emberekből álló rendőrség nyomozásaiban vesz részt, és egy meglehetősen mogorva, alkesz nyomozótárshoz osztják be (egyébként játék közben esett le, hogy Hank színésze A remény rabjai filmből ismerős).

2.) Markus ápolói szerepet tölt be egy idős ember mellett, aki a műtermében arra bíztatja őt, hogy fesse meg a saját álmait.

3.) Karát bébiszitternek vásárolják meg egy olyan kislány mellé, akit rendszeresen ver az apja.

 Mindhárman hamar a szívemhez nőttek, és az érdekükben igyekeztem a lehető legjobb döntéseket meghozni (amikről aztán hamar kiderült, hogy közel sem azok voltak a legkézenfekvőbb megoldások). A már meghozott döntések azonban megmásíthatatlanok, a játék ezekre építkezik a továbbiakban, de mindvégig miénk a választás joga, az utolsó pillanatig rajtunk áll, kivé válnak a karakterek. (Ez kicsit olyan, mint amikor a saját szereplőim útját szabom meg a regényeimben, itt a játékban azonban nem tudom  befolyásolni, hogyan reagál rá a másik karakter, és gyakran egyáltalán nem lehet előre kikövetkeztetni, mi lesz az adott döntés következménye. De pont ettől a rizikótól válik igazán izgalmassá.)

 Ebben a játékban nem üres ígéret az, hogy minden egyes választásunknak súlya van. Néha csak pár másodpercet kapunk rá, és ha rosszul jövünk ki belőle, az felborítja az egész történetet. Nem csupán élet-halál helyzetekben kell fontos döntéseket hoznunk, hanem az is ránk van bízva, milyen kapcsolatot alakítunk ki más szereplőkkel (pl.: a főszereplőnk kiknek hazudik az arcába, kiknek mondja el az igazságot stb.). Ezek bár apróságoknak tűnhetnek, mégis nagyban formálják a cselekményt. Ezért is van az, hogy a játék mindenkinek más hangulatot, élményt fog nyújtani, aszerint, hogy mit választ. Többszöri játszásra már rá lehet érezni, milyen előnyei vannak annak, ha a főszereplők jóban vannak bizonyos karakterekkel, vagy mi történik, ha épp az ellenségeivé teszi őket. Mindkettőre megvan a lehetőség (csakúgy, mint a való életben), és érdemes kísérletezni azzal, kivel ápolunk jó viszonyt, vagy kit haragítunk magunkra.

 Mivel három szereplőt kell mozgatni, elkerülhetetlen, hogy az útjuk előbb-utóbb valamilyen módon ne keresztezze egymást. Tőlünk függően, előfordulhat, hogy egyszer csak ellentétes oldalakon találják magukat... vagy éppen a legjobb barátokká válnak? Ki tudja? Számomra döbbenetes volt látni az ábrákat a fejezetek végén, hányféle kimenetele lehetett volna az adott jelenetnek, aztán azon kaptam magam, hogy azt analizálom, vajon miért döntöttem így, helyes volt-e, jól tettem-e, de ezt többnyire csak később tudtam meg. (Néha súlyos következmények árán.) 

 

Innentől kezdve SPOILERES! (Ha még nem játszottad ki a játékot, ne olvass tovább, mert belemegyek a részletekbe!) 

Sokat hozzáad az élményhez, hogy ha bármelyik főszereplő meghal, nem lehet visszahozni őt, és nélküle kell végigvinni a játékot. (Kivéve Connor esetében. Viszont a sztori második felében, amikor bedurvulnak a dolgok, van egy pont, ahol már őt sem lehet visszahozni. Legalábbis, ha azt választjuk, hogy deviánssá váljon.) Csak vele összesen 28 féle módon lehet meghalni a játékban, szóval szinte kizárt, hogy valaki elsőre élve teljesíteni tudjon vele minden küldetést. Én rögtön az elején egymás után kétszer is meghaltam vele, rossz döntéseket hoztam a kislány megmentésénél, ami Connor halálával zárult, és a deviáns kihallgatásánál, amikor Connor egyből megnézte az emlékeit, aztán ostoba módon közbeavatkozott, amikor az android meg akarta semmisíteni önmagát. Utána viszont kezdtem ráérezni, miken múlik az élete, és próbáltam ügyesen navigálni, ami sikerült is, mert csupán egyszer számítottam el magam (megint egy kihallgatásnál, amikor túl erőszakosra vettem vele a figurát), és éppen hogy sikerült visszahoznom őt a harmadik halálból. 

Habár többszöri alkalommal könnyebb kiismerni a döntések következményét, első játszásra semmilyen támpontot nem kapunk, és egymás után jönnek a váratlan fordulatok. Kara kétszer került halálközeli helyzetbe, Markus esetében meg már nem is számoltam, de összességében igyekeztem úgy vigyázni a karakterekre, mint a szemem fényére. Mégsem sem tudtam őket mindentől megóvni (vannak rosszabb dolgok is a halálnál).

 Connornak volt a legizgalmasabb története, talán ezért is lett ő a kedvencem, illetve Marcust is kedvelhető szereplővé alakítottam, akivel maximálisan együtt tudtam érezni. Karának nem volt olyan eseménydús a szála, mint a két srácé, de az ő történetéből Luthert kedveltem nagyon. Imádtam a főszereplők találkozási pontjait (nem volt szívem összeugrasztani őket, de egyszer egy olyan verziót is kijátszanék, ahol halálos ellenségek, mert ez számtalan új választási lehetőséget adna).

 

Karát fehér hajjal csíptem a legjobban. :)

Az én verziómban Connor deviánssá válik, ám a társa, Hank – aki alapvetően ki nem állhatja az androidokat –, így is elfogadja őt, mert meglátja benne azt a valamit, ami emberivé teszi. Nem mellesleg kétszer megmenti Hank életét, cinikus megjegyzésekkel ugratja a nyomozás közben, és még meg is hívja egy körre a kocsmában, szóval az én változatomban Connor és Hank nagyon megérdemelte a szívet melengető befejezést, amelyben egy apa-fia kapcsolatot látok kibontakozóban. (Egyik kedvenc jelenetem a Cyberlife toronyban lezajott végső csata. Nagyon jól tettem, hogy többek között megjegyeztem Hank kutyájának a nevét.)

A többieknek sajnos nem sikerült ilyen fényesen a finálé. Kara busz helyett csónakkal vágott neki a határnak, de csak nagy áldozatok árán jutott el a túlpartra, és habár azt választottam, hogy minden veszteség ellenére kitartson, mégis egyes egyedül maradt, mert sem Luther, sem Alice nem élte túl mellette. 

Markus forradalmat csinált, a közvélemény gyűlölte őket, ráadásul az összes társa meghalt (velük azért igyekeztem jóban lenni, kivéve North-tal), aztán Connor átállt hozzájuk, és a barátja lett (hogy történjen velük valami jó is). Ami szerintem szuper döntés volt, mert ha Markus és Connor ellenségek lennének (arra is számos verzió van, hogyan, mikor ölik egymást), akkor Connor személyében a lázadás egy csomó előnytől meg lenne fosztva, és a Cyberlife tornyos végső harc sem valósulhatna meg. (Sőt, úgy a leggázabb Markus-szal megölni Connort, ha már deviánssá is vált, mert azzal csak annyit érnénk el, hogy egy újabb Connor példány lépjen a helyébe, aki egy gyilkoló gépezet, és esély sincs arra, hogy egyszer emberivé váljon, a lázadás meg szerzett magának még egy ellenséget.) Az én változatomban a történet végén Markus meglátogatja Carl-t (nálam a fia halt meg, nem ő) – és itt zajlik le a kedvenc beszélgetésem kettejük között.

 Felmerült bennem, vajon ki lehet-e úgy játszani, hogy mindegyik karakter (a mellékszereplőket is beleérve) életben marad, és még boldog befejezést is kap? Mondjuk, ha Markus a békés tüntetés mellett döntene, Connor gép maradna, de nem kellene levadásznia őt, mert a közvélemény is elfogadó, Kara meg szépen busszal Alice-szel és Lutherrel együtt átjutna a határon? 

 

Hank-et is nagyon fel lehet bosszantani :D

De olyan verziókat is szívesen kijátszanék, amikor Connor megöli Marcust, és North lép a helyébe, hogy Connor aztán őt is kiiktathassa. Vagy amikor Markus teljesen magára haragítja egész Jerichót (nem szabadítja ki a többieket stb. Fogalmam sincs, ilyenkor mik a lehetőségek). Elvileg olyan is van, hogy Markus North szeretője lenne, és együtt áldoznák fel magukat, bár én ezt a lehetőséget szándékosan kerültem, nem volt szimpatikus a nő jelleme. Kara szálában sajnos nem érzek annyi potenciált, de azért ott is lehet egy-két dolgot másképp csinálni (mondjuk az elején én az elhagyatott kocsiban aludtam, pedig ki lehetett volna rabolni az üzletet, hogy legyen elég pénz a szállodára, meg úgy is lehet dönteni, hogy nem öli meg a  kiscsaj apját. Szerintem Karát nagyon hamar ki lehet írni a történetből azzal, ha az üldözéskor Connor elkapja őket, és nem tudnának meglógni Alice-szel.)

Hank-et Connor ellenségévé tenni viszont halálos vétek (ehhez néhány szituációban csupán annyi kell, hogy legyünk vele taplók, és haljunk meg Connorral annyiszor, ahányszor csak tudunk, lehetőleg Hank szeme láttára) – de ezt nem ajánlom, ez a lehető legrosszabb változatokat eredményezheti, nem csak Hank dühkitörései miatt, hanem azért is, mert ő az egyetlen fontos ember mellékszereplő, aki számos tragikus döntést hozhat a fia halálának és az alkoholfüggőségének fényében. 

Mindenre adott a lehetőség, de akárhogy is döntesz, két jó tanács: mentsd meg a halat, amelyik kiesett az akváriumból, és vegyél egy italt Hank-nek! :D 

Itt végig lehet böngészni fejezetenként, hány kimenetele lehet az adott jelenetnek. (De így sem biztos, hogy minden kis apróság benne van, bizonyos párhuzamos lehetőségeket akkor jelenít meg a térkép, ha pl megnézel valamit, megszólítasz valakit stb.) Itt pedig a játék során meghozott top 10 legfontosabb döntés szerepel (mondjuk én más dolgokat neveztem volna meg, de hát én egy teljesen másik verziót vittem végig).

SPOILER VÉGE!

 

Nem gondoltam volna, hogy a Detroit ilyen nagy hatással lesz rám, és nem csupán a „mi lett volna ha” kérdések miatt elgondolkodtató (amelyeken valószínűleg minden játékos agya kattogni fog, miután először végigjátszotta), hanem azért is, mert segít más színben látni a saját döntéseinket is. A játék számos téren minket próbára tesz, és azt tartom a legfontosabb üzenetének, hogy mindig van lehetőségünk dönteni, csak fel kell ismernünk, amikor eljön a választás pillanata, és aztán vállalnunk kell értük a következményeket. Némely döntésünknek talán alig lesz hatása, mások viszont az egész életünket megváltoztathatják. 

Kiszámíthatatlan február

Idén egy nappal hosszabb a február, aminek személy szerint nagyon örülök. A hóvirágok már mindenütt nyílnak, a fák lassan rügyezésnek indulnak; nincs is jobb alkalom ilyenkor elkezdeni konyhakertet nevelgetni a napsütéses ablakpárkányon.

A főcím már elárulta, hogy ez a hónap teljesen kiszámíthatatlan volt – s ahogy a spanyol hagyományt kipróbálva a szilveszterkor felbontásra kerülő tizenkét szőlőszemes befőtt ízlelgetésénél megállapítottuk: a február édes-savanykás lesz. És pontosan így történt. A februárban átéltem kisebb sikerélményeket, ám számos olyan dolog is akadt, amelyek nem váltották be a hozzá fűzött reményeimet. Az alkotás öröme azonban kárpótolt ezekért a veszteségekért.

Az új regény káoszba torkolt cselekményjegyzeteiből már látom a kiutat.  Valószínűleg menet közben lesznek benne apróbb változtatások, és beveszek plusz csavarokat is, az alap viszont már megvan, sőt, lassan az első nagyobb fejezet végére érek. A szereplők jellemének mélyebb megismerése közben pár másodlagos momentum sokkal jelentőségteljesebbé nőtte ki magát, ráadásul olyasmit tettem, amit eddig egyetlen regény tervezésénél sem: menet közben megváltoztattam a főszereplőt. Ezt bátor húzásnak tartom, hiszen a főszereplő számomra már azelőtt adott, és megváltoztathatatlan, mielőtt összeállítanám a részletes cselekményt, hiszen belőle, az ő személyiségéből fog kibontakozni a történet. Most mégis szükségét éreztem ennek a radikális lépésnek, és egy mellékszereplőnek szánt karaktert helyeztem az előtérbe, akinek most már sokkal érdekesebb háttértörténetet kerekítettem, mint amilyen az eredeti főszereplőnek lett volna.

Emiatt teljesen másra terelődött a történet fókuszpontja (más főszereplő más konfliktusokat vonz, más narráció szükséges hozzá), ami nem baj, csak továbbra is szem előtt kell tartanom azokat a mozzanatokat, amelyek leginkább érdekelnek ebben a regényben. Azokat az alaphelyzeteket, döntéseket, amelyek ennek a kósza ötletnek az életre hívására ösztönöztek, és amik miatt egyáltalán bele merte vágni ebbe, félretéve egy másik történetet (amivel már egészen jól haladtam).

Nagy dilemmát okozott a helyszín kiválasztása, hogy minden szempontból megfeleljen a történet igényeinek. Az is megfordult a fejemben, hogy nem konkretizálom, és a sztori általánosságban fog szólni a második világháborúról, ami akármelyik európai országban játszódhatna, de a kutatómunka miatt elkerülhetetlenné vált a helyszín pontos meghatározása. Végül Németország több okból is tökéletes választásnak bizonyult – a konkrét városok neveit egyelőre nem fedem fel, egy ideig még szeretném fenntartani a lehetőségét annak, hogy ha a sztori későbbiekben helyváltoztatást igényelne, akkor lelkiismeretfurdalás nélkül tudjak élni vele. Ugyanezt érzem a jelenlegi munkacímmel kapcsolatban is, bár címeket még a főszereplőnél is ritkábban szoktam megváltoztatni.

Mivel telt a február a regényíráson kívül?

Megérkeztek az első visszautasítások a különböző kiadóktól, ezeket azonban (szerencsére) már rég megtanultam helyén kezelni, és nem kudarcként felfogni, hanem egy ,,most nem”-nek, egy „próbálkozz tovább”-nak. A kőszegi regényemet, az Elhallgatott dalaink-at, amely már átesett egy teljeskörű szerkesztésen is, 11 kiadónak küldtem el, ebből 2-en jelezték, hogy nem fogadnak kéziratokat, további 2 elutasított, 1 pedig megtisztelt azzal, hogy félig elolvasta a kéziratot, és megosztotta velem az észrevételeit. Mindegyik email-ből, amelyik a „postaládámban” landolt, tanultam valamit. Egy olyan regénynek, amellyel háromszorosan is kockázatot vállaltam (narráció, témaválasztás, antihős), nehéz, rögös útja van egy olyan kiadóig, amelyik végül felkarolja, de semmi sem lehetetlen. Hiszem, hogy egyszer megtérül a regénybe fektetett tömérdek munkám.

Történtek még izgalmasabb dolgok is: néhány hétre Kőszegre költöztem, minden nap gyönyörködhettem meg csavarogtam szerte a környéken, és az alvó város hajnal előtti kihalt utcáin egy pillanatra enyém volt az összes félhomályos, múltba vesző sikátor, valamint a Jurisics tér.

Nem csak Kőszegen fordultam meg, hanem kétszer Budapesten is: sétáltam a Duna-parton, eljutottam a népszerű Van Gogh The Immersive Experience kiállításra, emellett pedig felfrissítettem az újraélesztési tudnivalókat egy elsősegély előadáson belül – a kellemes tehát össze lett kötve a hasznossal. Lehetőségem volt személyesen lebeszélgetni egy tűzoltóval/mentőssel, akinek a megrázó történetei kiegészítést adtak a regényemhez.

 

A munka mellett a kikapcsolódásra is bőven jutott időm, amit leginkább olvasásra fordítottam. Másodszor is sorra kerítettem a Frankensteint (ezúttal eredeti nyelven), és másodszorra is ugyanolyan lehengerlő élményt nyújtott, mint először. Egyébként a most íródó regényem ötletének magja valahol itt gyökerezik – mióta először találkoztam Mary Shelley könyvével, nem hagyott nyugodni, és anélkül, hogy tudatosult volna bennem, tovább cipeltem belőle valamit, ami később újabb ötletekkel találkozott össze, aztán ebből született az, amin jelenleg dolgozom. Az újraolvasás során tehát a sorok mögé kellett látnom, hogy megtaláljam azt, ami annyira érdekel engem ebben a kultikus rémtörténetben. Remélem, hogy sikerült rálelnem.

Kiolvastam a Tövismadarak című nagyszabású családregényt, aminek a második felét gyakorlatilag egyetlen nap alatt ledaráltam. Jó pár könyvön megedződtem már, ennek mégis sikerült darabokra törnie a szívem.

Ezen kívül Heathcliff-fel és Cathy-vel is megismerkedtem, őket már kevésbé bírtam, de ennek ellenére az Üvöltő szelek több szempontból is emlékezetes olvasmány volt. A következő hónapban szeretném a Jane Eyre-val folytatni, az az érzésem, azt jobban fogom szeretni, vagy legalábbis könnyebben tudok azonosulni a szereplőivel.

,,Akármiből is teremtettek lelkeink, az övé és az enyém ugyanabból van."
/Emily Bronte/

Ami a filmeket és sorozatokat illeti: Tarantino korai alkotásain keresztül a lappföldi filmeken át a yakuzák titkos életét bemutató dokumentumfilmekig mindenféle terítékre került. És amire büszke vagyok: rászántam magam, hogy esélyt adjak a magyar filmeknek, a Semmelweis-nek, és az Árni-nak, és egyáltalán nem bántam meg, hogy beültem rájuk a moziba. Csak így tovább a rendezőknek és a színészeknek. Még sok ilyen komoly, elgondolkodtató, emlékezetes alkotást kérünk!

Sorozatok terén eldöntöttem, hogy végignézem A levegő urai-t, azonban eddig akárhány részt is láttam belőle, továbbra sem lett a kedvencem. Számomra a közelébe sem ér az Elit alakulatnak, de Austin Butler és Louis Hofmann alakítására nem lehet panasz. (Itt említést érdemel, mennyire várom a Dűne 2-őt. Remélem, ezzel nem csak én vagyok így.) Az amerikai bombázópilóták kalandjai mellett újra elkezdtem a The English (2022) sorozatot, amit a tavalyi év végén fedeztem fel, és azóta is mesterműnek tartok. Habár nem egy könnyed darab, jó párszor elő fogom venni, ha ki akarok szakadni a hétköznapokból.

Ráleltem még egy szuper, kevésbé ismert filmre, a This Beautiful Fantastic-re (2016), ami elbűvölő, léleksimogató alkotás, és tökéletes arra az időszakra, ha éppen eleged van a világból, és szeretnél egy kicsit feltöltődni. Meg a Zöld könyv – Útmutató az élethez (2018), ami egy szintén csodálatos az Életrevalók-hoz hasonló film. Ki ne hagyjátok!

 

Összegzés: ami a legnagyobb örömet okozta ebben a hónapban a születésnapi ünneplésen kívül az, hogy írtam. Írtam cukrászdákban, kávéházakban, levegőtlen vonatokon, világvégi buszmegállókban, hideg lépcsőházakban, egy kályha melletti kényelmes fotelban, gyerekkori nyaralásokat felidéző kőszegi lakásban, sőt, még a fogorvosi váróban is. És élveztem, mert ilyenkor megszűnt körülöttem a világ.

Talán Stephen King mondott egyszer valami hasonlót, hogy építsük fel a szereplőinket, és miután kellőképpen megismertük őket, hagyjuk, hogy ők vezessenek minket. Néha igazán váratlan, bámulatos helyekre visznek. Néha ijesztő mélységekbe ereszkedünk velük, de ha szükséges, oda is kövessük őket. Hagyjuk, hogy elmondják a saját történetüket. Mi csak eszközök vagyunk, akik lehetőséget biztosítanak nekik arra, hogy hallassák a hangjukat.

,,Megálmodom a festményeket, majd megfestem az álmokat."
/Vincent Van Gogh/

Új kezdeteket ígérő január

 

Ismét előbújtam a csigaházból, ugyanis szöget ütött a fejembe, hogy jó lenne havonta rögzíteni néhány gondolatot, amivel kicsit fellendíthetném a blogot – ki kell használni, ha már egyszer van. (Instán sajnos képtelenség hosszú bejegyzéseket megosztani, itt viszont korlátlanul garázdálkodhatok. Kíváncsi vagyok, mennyire leszek rendszeres, de ha arra gondolok, hogy az a legalább 4-5 körlevél, amelyekre fel vagyok iratkozva, mennyire inspirálóak, könnyen elönt a lelkesedés, és már alig várom, hogy a februárról is mesélhessek. Nagyon izgalmas hónapról-hónapra nyomon követni, miként alakulnak a nevesebb írók projektjei, vagy milyen rutint alakítottak ki maguknak, így az ő példájukat követve én is megpróbálkozom hasonló havi beszámolóval.)

Januárban megfordultam Pécsen, Kőszegen és Tatán; mindegyik hely adott hozzám valamit, és új élményekkel, lehetőségekkel lettem gazdagabb. Visszatekintve gyorsan elment az év első harmincegy napja, mégis gyakran kerülgetett az az érzés, hogy egyfajta köztes állapotban ragadtam, ahol csak vánszorog az idő: már elmúlt a karácsony, de még nincs itt a tavasz sem. Hiába süt hét ágra a nap, mégiscsak mínusz fokok vannak odakint, ráadásul korán sötétedik – ez utóbbival nehezemre esett megbékélni (alig várom, hogy sokáig világos legyen, így a nap is hosszabbnak tűnik).

A Zsolnay Negyed felé

Az újév után rendszeresen megindul a fejemben a visszaszámlálás a születésnapom miatt, és az a baj a kerek számokkal, meg az ötösre végződőkkel, hogy túlságosan könnyű végiggondolni őket: kétszer huszonöt, az már fél évszázad, ha szerencsés vagy, még egyszer ennyi jut, és hopp, eltelt az élet is. Már jobban érzem az évek súlyát, közben meg bizonyos területeken még mindig túl fiatalnak számítok ahhoz, hogy komolyan vegyenek (például, amikor írónak merem nevezni magam, és egy elnéző mosolyt kapok válaszul, ami annyit tesz, hogy: „Ne aggódj, majd kinövöd.” Vagy esetleg ez elmarad, és akkor jön a szemöldökvonogatás, amikor a téma választásaimról mesélek: „Nem tudsz valami nőiesebb témáról írni?”)

Az első hetek az ünnepi süti tartalék végleges elfogyasztásával, és rendszeres könyvtárlátogatással teltek. (Néha csupán egyetlen könyv szólított meg a tömött polcokról, máskor annyi kötettel távoztam, hogy azon izgultam, mikor szakad szét a táskám.) Az volt a fő célom, hogy megtaláljam a hangulatot, amely megidézi a „múzsámat”, és segít helyreállítani a felborult írós rutinomat. Végül nem a könyvek, hanem az utazás bizonyult erre a tökéletes gyógyírnek. Lelkileg feltöltöttek a pécsi séták – egyszer az életben látni akartam a Zsolnay Negyedet –, ami nagyon jól jött, mert utána a hosszas betegségem, és a cél nélküli mindennapok sokat leszívtak belőlem.

Azt tapasztaltam, hogy túlságosan is belejöttem a gyorsolvasásba, olyannyira, hogy egymás után faltam a könyveket, de már nem érzem az „ízüket”. Éppen ezért ebben az évben tudatosan figyelek arra, hogy elegendő időt hagyjak a belefeledkezésre, eltűnődjek a szavakon, megéljem a könyv nyújtotta élményt, és ha kell, vissza-visszaolvasgassam, hadd bontakoztassa ki bennem a hatását. Az alkotásban pedig olyan rutin kialakítására törekszem, amelyben folyamatosan rövidebb távú célokat teljesíthetek, így a haladás és a kisebb sikerélmény is egyaránt inspirál (legyen szó akár a karakterszám teljesítéséről, vagy bizonyos jelenetekig való eljutásról).

Decemberben és januárban megírtam két novellát. Az egyikük, a Gyönyörű maradványok című tényleg lázba hozott, és akkor úgy éreztem, végre visszanyertem az elveszett lendületet. (Amennyiben a Gabo idén is indít novellapályázatot, nagy valószínűséggel benevezek vele.) A novellákon kívül viszont alig írtam valamit, és mire beletörődtem, hogy hiába erőltetem, attól nem fogok tudni jobban teljesíteni, valahogy mégis visszaszoktam az alkotási folyamatba. Ez azonban nem mentett fel az alól, hogy megtaláljam a probléma forrását, ami miatt legalább fél éve tehernek éreztem az írást.

Ez leginkább arra volt visszavezethető, hogy az Elhallgatott dalaink című regényem, amivel az egész 2023-at eltöltöttem – a teljes átírás, és szerkesztés kapcsán –, felülmúlta a várakozásaimat, így vele együtt jött az a meggyőződés is, hogy akárhogy is próbálkozom, sosem fogok tudni ennél jobb regényt írni. Ami természetesen nem igaz, ám nagyon nehéz folyamat volt kiszakadni a regény vonzásából (valamilyen szinten még most is a hatása alatt vagyok, pedig megtiltottam magamnak, hogy foglalkozzak vele, amíg kiadót nem találok neki), és nem könnyítették meg a helyzetem a dicsérő visszajelzések sem, amiket szintén teherként éltem meg. Különösen az olyanokat, mint „ezzel aztán nagyon magasra tetted a lécet” vagy  „ez annyira mellbevágó, hogy nem lehet majd holmi sci-fi-vel überelni.” Ezt szintén nem érzem helytálló kijelentésnek (igen, ezt a kritikát így szó szerint megkaptam), hiszen minden regényem annyira más, hogy nem érdemes őket összehasonlítani, különösen egy második világháborús sztorit egy disztópiával/ sci-fivel. (Ez olyan, mintha el kéne dönteni, hogy Dumas vagy Tolkien könyvei korszakalkotóbbak.) Nem csoda, hogy emiatt nagyon rágörcsöltem az írásra, figyelmen kívül hagyva azt, hogy elsősorban magamat kell felülmúlnom, nem pedig azt a lécet megugranom, amit mások szemében felállítottam. Ideje volt újra tisztáznom magamban az alapokat:

1.)    Arról írok, ami engem foglalkoztat

2.)    Azért írok, mert örömömet lelem benne

Ha nincs meg ez a kettő, akkor elveszett az írás varázsa. Persze, azt szeretném, hogy az olvasók is elégedettek legyenek a könyveimmel, és annyira szeressék őket, mint én, meg törekszem arra is, hogy minden alkalommal tudjak valami újat is mutatni nekik, de amíg szívből írok, és azt a témát dolgozhatom fel, amiért lelkesedek, addig mindezek másodlagosak, hiszen elősorban magamnak írok, ezért is van az, hogy a témaválasztásaim esetleg kevésbé népszerűek, vagy nem kifejezetten nőiesek. De egytől egyig szeretem a történeteimet (ha nem így lenne, meg sem írnám őket). Beleadom a legjobbat, amit tudok, és ha nem úgy sikerül, ahogyan elképzeltem, akkor újra és újra átírom, amíg elégedetten ki nem tudom adni a kezem közül. Ha pedig elégedett vagyok vele, utána még nagyobb öröm, ha másoknak is tetszik.

Pécsi rezidenciám

Amikor sikerült felülkerekednem ezeken a szorongásokon, vissza tudtam helyezkedni az általam teremtett világba, a szereplők pedig apránként életre keltek. Ezen fellelkesülve meséltem egy közeli barátomnak az új regényről, arról, hogy ez mennyire összetett, és különböző műfajokkal fogok variálni benne, mert amolyan formabontó apokaliptikus lázálom lesz. A cselekmény tök jól összeállt a fejemben, hangosan kimondva viszont teljesen élettelenül csengett, darabokra esett, sőt, egyenesen nevetségesnek éreztem. A nagy egésznek csupán néhány mozaikdarabkáját próbáltam körbeírni (a sztorit ugyanis legtöbb esetben nem lineárisan építem fel, hanem kiragadott pillanatokkal dolgozok, és imádom a játékosságát, hiszen az, hogy semmi sem biztos, lehetővé teszi, hogy akármi megtörténhessen), szóval, ahogy ecseteltem a választott jeleneteket, ráébredtem, hogy ezek egy merőben más történetet sejtetnek, mint amit valójában írok. Amíg nem jutok el az első vázlat végére, előfordulhat, hogy azokról a jelenetekről felnagyítva beszélek, amiken éppen dolgozom, ám később alig lesz jelentőségük, vagy plusz fontossággal ruházom fel őket, és akkor csúnyán elspoilereztem ezt-azt. (Márpedig utálok bármilyen fordulatot is előre elárulni.) Ez a beszélgetés többféleképp is tanulságosnak bizonyult, és megfogadtam, hogy vésztartalékként mindig lesz a fejemben egy-egy mondat, amit ilyen esetekben elő tudok varázsolni, így nem fog a hallgató belezavarodni, én pedig nem bizonytalanodok el a sztori létjogosultságát illetően.

Ténylegesen úgyis akkor látom, hogy mi a frászkarikát írtam, amikor másodszorra megyek végig a kéziraton, és kigyomlálom a szövegből a felesleges részleteket, töltelékszavakat, meg minden egyebet, amit csupán a nyelvi bravúrnak tartottam, de egyébként semmi keresnivalója ott. Régen alig mertem törölni, mert sajnáltam a kidobott oldalakat, meg a belé fektetett rengeteg munkát. Mostanra viszont egyre jobban merek és szeretek is gyomlálni. Az első vázlatírás olyan, mint a kertészkedés: amíg a parcellád ,,benépesítésén" munkálkodsz, valószínűleg nem fogsz a virágokkal együtt növő gazokkal foglalkozni, csak ültetsz, plántálsz, öntözöl, és mire végzel, egy elvadult, gyomokkal teleburjánzott, valóságos erdőrészed lesz, teli gyönyörű, egzotikus növényekkel, amiket kis híján megfojtanak a szomszédjaik. Ebből a számtalan fajta növényből el kell döntened, mit akarsz megtartani, és mi az, ami csak ahhoz volt szükséges, hogy ,,beinduljon az élet" a kertedben. Ilyenkor még bármi lehet belőle. Ez az átírás egyik szépsége. Aztán, ha elhatároztad magad, kezdődhet a gyomlálás.

Felszabadító érzés volt megtapasztalni, hogy az sincs még kőbe vésve, ami egyszer le van írva – főleg nem az első vázlatban. A befejezett, szerkesztetlen történettel még ugyanúgy lehet játszadozni (bár másfajta kreativitást igényel).

Egyelőre még nem leltem meg a tökéletes összefoglaló mondatot az új regényhez, ennek ellenére bátorkodom egy kicsit bővebben mesélni róla. A történet lényegében egy mi lenne, ha játékból fejlődött ki – ez a módszer sokkal jobban bevált, mint hittem. Mi lenne, ha adhatnál egy tanácsot a Földön élő utolsó embernek? Mit mondanál neki? Mit kérdeznél tőle? Mi lenne, ha a legnagyobb kort megélt embernek adatna meg ez a lehetőség? – és így tovább. Addig-addig játszadoztam ezzel, amíg össze nem állt a cselekmény mondanivalója. Összegyűjtöttem magamnak a lehetséges válaszokat (mindig is foglalkoztatott, milyen lehet utolsónak maradni a Földön), de nem ezekről a válaszokról fog szólni a regény, hanem további kérdésekről, és a halál különböző jelentéseiről.

Amikor történelmi regényt írok, nem a nagyszabású eseményekre, hanem a szereplőkre fókuszálok, igyekszem lekicsinyíteni az adott kort egyetlen emberre, mert abban a személyben benne lesz minden, amire szükségem van. Most valamivel nagyobb feladatra vállalkoztam: nem a történelmet akarom visszafejteni, hanem magát az életet. Addig addig kicsinyítem, amíg mindezt be tudom mutatni majd egyetlen családon, egyetlen emberen.

Jelenlegi terveim szerint ez a regény két részből fog állni (egy kötetes lesz, de két nagyobb történetre részre oszlik majd a két főszereplő miatt), közöttük pedig lesz egy kis átvezető, valószínűleg képregény, vagy valami nagyon hasonló grafikai megoldás. Ezen kívül versek is szerepelnek benne egy költő mellékszereplő révén. Nagy kihívás, többféleképen megmozgat, és örömmel találom ki hozzá a legapróbb részleteket is.

Magáról a történetről csak keveset árulhatok el, de azok a mozaikdarabkák, amelyeket most fontosnak tartok, és amikről biztosan tudom, hogy benne fognak szerepelni, és nem spoileresek, azok a következők (nagyon hasonlóképp hangozna az a bizonyos egy mondatom is, amivel elmesélhetem a lényeget): egy olyan világban járunk, amelyben a Föld már az utolsó éveit tapossa, ahol az emberek csillagokra vadásznak, a sivatagot kísértetek járják, és egyeseknek megadatik az, hogy a jövőbe lássanak, míg mások örökre a múltban ragadnak.

A könyv első fele egy széthullóban lévő család küzdelmeiről szól, testvérekről, akik egymás megmentésén vagy éppen elveszejtésén munkálkodnak. Számos bibliai mozzanatra építkezem, szó lesz benne a hitről, a halálról, és a magányról – mert utolsónak maradni a Földön nem kis terhet jelent. Jelenlegi munkacíme, ami valószínűleg már a végleges is lesz: Napjaink végezetéig.

Mindig sci-fiként utalok rá, pedig egyáltalán nem érzem annak. Bizonyos természetfeletti elemek miatt egyértelműen ebbe a kategóriába kell sorolni, mégis legalább olyan valóságosnak érzem, mint akármelyik történelmi regényemet. Arról nem is beszélve, milyen alapos kutatómunkát kellett végeznem már az első ötven oldalon, ameddig sikerült eljutnom (igaz, más jellegűt, mint mondjuk a Még nem mehetünk haza esetében).

Dolgoztam ezen az első ötven oldalon Pécsen (fejben), ötleteltem rajta Kőszegen (itt már ténylegesen laptopon), lendületesen írtam hozzá Tatán (kézzel, füzetbe, egy jó kis kávéházban), aztán annyira belejöttem az írásba, hogy a kreativitásom tetőfokán megtalál valami egészen más is, valami, amire egyáltalán nem számítottam. (Így szokott ez lenni, de sosem tudok felkészülni eléggé a váratlan ötletekre.)

Eddig azért nem meséltem erről az apokaliptikus regényről, mert alig haladtam vele, most meg azért nem érzem fairnek, mert úgy fest, hogy egy ideig ismét parkolópályára kerül a projekt. Máskor is hemzsegtek már a fejemben regénykezdemények, és nem szokásom félbehagyni kósza ötletekért fáradtságosan kidolgozott történet alapokat, de ennyire erősen régen szólított meg bármi is. Így hiába nem volt a tervben, bumm, itt van egy új ötlet, aminek semmi köze a jövőbeli társadalmakhoz, mégis tudni akarom, kik ezek a szereplők, és milyen titkokat rejtegetnek. Olyannyira tudni akarom, hogy rekord sebességgel, alig három nap alatt már össze is állítottam a cselekményvázlat legfőbb vonalait, konfliktusait, a legfontosabb szereplők háttértörténeteit, meghatároztam a kutatómunka irányát, és ma már jelenetekhez jegyzeteltem. Régen voltam ilyen lelkes, és tapasztalatból tudom, hogy ami ennyire meg akar születni a semmiből, annak vétek az útjába állni.

Úgy érzem, ahogy járatlan utakon bolyongok majd a karakterekkel, sok emlékemet elő fogja hívni ez a sztori. (Feltett szándékom később élőben is bolyongani a helyszíneken, ha már biztosan tudom, hol fog játszódni.) Valahol a Frankenstein történetén való tűnődés is sokat hozzátett (lappang benne valami, ami nem hagy nyugodni), hogy a múzsa ajtóstul rontson a házba. Szívesen a szemére vetném ennek a nőszemélynek, hogy miért pont most kellett jönnie, de inkább csak örülök annak, hogy itt van, meg annak, hogy nem fogytam ki az ihletből.

Száz szónak is egy a vége: váratlan fordulatokat hozott a január, új kezdeteket kínált, de a legnagyobb öröm számomra az, hogy mindent megkaptam ettől a hónaptól, ami garantálja, hogy idén meg tudja írni egy teljesen új regényt.